Nem én lennék, ha egy egyszerű kiutazás sem alakulna olyan egyszerűen. Az alapszituáció a maga nemében valóban egyszerűnek tűnt: a prágai busz 9 órakor indul a Népligetből, 16:30-ra szépen megérkezik Prágába, majd 17:30-kor továbbindul a londoni járat, amely másnap 11 órára itt is van. Még örültem is, hogy lesz egy szabad órányi várakozás a két busz között... Hát... az élet ismét közbeszólt.

Indult mindez azzal, hogy a 9-kor indulandó busz 9:01-kor be is gördült az állomásra... aztán még bőröndbepakolások tömkelege, kinek van kedvezményre jogosító papirosa, ezek ellenőrzése... szóval már jól indult. Aztán akik két csomagot szándékoztak vitetni, azoknak a második már feláras volt, de az egyik hölgynek csak fontja volt, de azt nem fogadták el, úgyhogy gyorsan elrohant felváltani... 9:30 körül végül el is indultunk. Mondtam magamban, nem baj, fél óra még nem a világ vége.

Aztán jött az újabb rossz hír. A buszon nem működött a vécé. Ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a tervezett 4-5 óránkénti megállások helyett 2-3 óránként meg kellett állni, mert hol Pistikére jött rá a hugyozhatnék, hol Lacikára a cifragörcs. Alapos kalkulálás után rádöbbentem, hogy ha minden jól megy, akkor még éppen fél 6-ra be is tudunk csorogni a prágai állomásra, ahonnan aztán nyílegyenesen rohanhatok tovább a londoni járatra.

És ekkor az élet ismét közbeszólt... Fogalmam sincs, mi ütött a csehekbe, de ezek úgy döntöttek, hogy az egész országot renoválni fogják. Háromszor futottunk bele olyan kígyózó sorokba, amelyeken 30-40 percek alatt tudtunk csak átvergődni. A sofőrünknek még így is hatalmas hála jár, mert amikor a 4. ilyen sorba futottunk volna bele, gyorsan kiszökött egy kijáraton, és valami dimbes-dombos vidéken, általam soha nem hallott falvakon átszáguldva levágta az út jelentős részét. De már így is tudtam, hogy 17:30-ra sehogyan sem érünk be Prágába.

Nos, hát udvarias angolsággal szóltam az utaskísérő hölgynek, hogy lesz szíves telefonálni a kollégájának Prágában, hogy márpedig a busz ottmarad, és egy tapodtat sem mozdul, amíg mi meg nem érkezünk (a társaság egyik mottója ráadásul az, hogy "a buszok megvárják egymást"). Jött is a válasz, 18 óráig várnak, azaz harminc percet. Amikor mi már eleve másfél órás csúszásban voltunk. A hideg víz is kivert, arra gondoltam, hogy kész, oda a londoni utam, a szállásomnak lőttek, amit lefoglaltam, de lemondani nem tudom már (mert csak július 8-ig lehetett volna ingyenesen, és minő szerencse, hogy már 9-ike volt), szóval erősen izzadni kezdtem. Aztán azért csak könyörögtem a hölgynek, aki intézte is a telefonokat fürgén, szorgosan, okosan, majd kaptam is egy sms-t, hogy "60 perccel kitolták az indulást". Na, ez már azért biztatóbb volt, de még így sem nyugodtam meg teljesen.

Hogy lerövidítsem, végül 18:30-kor kellett volna az új menetrend szerint a londoni busznak indulnia, az én prágai buszom pedig 18:30-kor gördült be a kapun. De a lényeg, megvárt engem... sőt, még tovább is várt 15 percet, így hát minden erőmre szükség volt, hogy ne kérdezzem meg, hogy akkor meg mi a ....-nak volt ez az egész ijesztgetés, hogy ott hagynak? Na mindegy.

Elindultunk Londonba. Következett az út hosszabbik része, egy laza 17 órás buszmenet. Eldöntöttem, hogy megpróbálok aludni, de hát ez egy buszon eleve halvaszületett ötlet. Plzen volt a következő állomás, az alig egy óra Prágától, azt még kibírtam. Zenét hallgattam. Aztán viszont következett Németország. Igaz, hogy 4 óránként megálltunk egy negyed órára nyújtózni, meg enni-inni, de ez akkor is borzalmas volt. Viszont a német autópályák előtt le a kalappal. Szép munka, Hitler! Valahol Németország közepén bealudtam, és arra riadtam fel, hogy a szomszédom Luxembourgban leszállt. Ekkor már hajnali 2 körül járt az idő, ismét levegőztünk kicsit, majd tovább Brüsszelbe. Brüsszel után pedig át Észak-Franciaországon egészen a La Manche csatornáig.

Itt megállnék egy pillanatra. Én elhiszem, hogy a franciák és a britek, mint nyugat-európai államok szülöttei, adnak arra, hogy elővigyázatosság, óvatosság, ráadásul mostanság a bevándorlás számukra is egy nagy gond, de ez a túlzott elővigyázatosság borzalmas volt. 20 perces személyenkénti ellenőrzés a francia-brit határon, majd ugyanúgy 20 perc a brit-francia határon. Ráadásul a határellenőr néni azt sem értékelte, hogy "Bonjour"-ral köszöntem neki, és "Merci"-vel távoztam. Ezután következett egy félelmetes út. Valószínűleg én voltam a tájékozatlan, de én abban a hitben éltem, hogy simán csak átbuszozunk a Csatornán. Hát nem. Felpakoltak minket egy valami iszonyatosan magas és böhöm vonatra, és az vitt át minket. Mindenhol fém, döngött és visszhangzott minden, félelmetes volt. No meg a tudat, hogy fölöttünk húzódik a tenger 30 kilométeren keresztül. Íme, néhány pillanatkép:

Ja igen, az útról túl sok kép nem készült, mert hát az esetek 99%-ában fákat és hegyeket láttam, abból meg itthon is van. Amikor valami érdekes lehetett volna, például a festői Luxembourg városa, akkor meg túl fáradt voltam ahhoz, hogy előhalásszam a fényképezőgépemet. Esetleg még azt felvehettem volna, amint két - az út elején egymásnak tök idegen - ember a végén már egymás vállán aludt. Csak hát mindkettő férfi volt. Na mindegy, nyitottak vagyunk!

Mindenesetre, 35 perc vonatozás után máris Angliában voltunk, és ily módon Szlovákia, Csehország, Németország, Luxemburg, Belgium és Franciaország után 7. alkalommal is kaptam egy sms-t a roaming díjakról. Áldott legyen a neved, Vodafone! Azután pedig jöttek a furcsaságok: ugye innentől az autópálya bal oldalán haladtunk, és fura volt látni, hogy ezúttal a leggyorsabb sáv a jobb legszélső sáv volt. Az autópályán hamar végigszáguldottunk, és 60 mérföld után el is érkeztünk Londonba, na de az egy óriási város. Ezt úgy adatokból tudjuk, de átélni más. A város határától még kb. 1 órát buszoztunk, amíg elértünk a centrumig. Eközben felfedeztem azokat a környékeket, amiket soha nem látogatnék meg (pláne egyedül), illetve az imádott emeletes buszaimat, amelyek 2 percenként száguldanak keresztül és kasul a szűk utcákon. Egyszóval itt tényleg minden angol (tudom, mit vártam, de tudjátok, hogy értem). Aztán amikor felvillantak előttem a "Victoria Coach Station" betűi, fellélegeztem. Végre megérkeztem Londonba!

Note to self: legközelebb tényleg repülőgéppel utazom!