A mai nap a maga nemében rövid, ugyanakkor rendkívül hosszú volt. Ma ugyanis nem volt tanóra, hanem ehelyett a szervezők jóvoltából egynapos kirándulást tettünk Norwich városába. A nap úgy indult, miszerint Gloria nem igazán érezte magát késznek arra, hogy felébredjen, így a konyhában egy üzenet fogadott, miszerint minden elő van készítve, tegyem be a táskámba az ebédet, érezzem jól magam, és vigyem el a kulcsot. Bizalom felsőfokon :)

Ezután elindultam a buszmegállóba, majd végigmentem a Tower Ramparts nevű végállomásig, onnan pedig egy tízperces séta után elérkeztem a vasúti pályaudvarhoz. Ennek során – elsődlegesen öcsém kedvéért – képet készítettem az ipswichi futballstadionról is.

A pályaudvaron már várt rám Fatima és Vesma, majd kis idő elteltével Kamelia és Shruti is csatlakoztak, így elindultunk a vasúthoz. Negyvenperces út után pedig megérkeztünk Norwichba, ami két dologról ismert: 1. templomok, 2. bevásárlóközpontok és piacok. Tökéletes választásnak tűnt, mivel úgy terveztük, telepakoljuk magunkat szuvenírrel.

Miután megérkeztünk, rögtön meg is történt az első baleset: megcsípett egy darázs. A kis rohadék a táskám pántján talált magának helyet, és ahogy leeresztettem a kezem, az végigsúrolta a pántot. Éreztem, hogy valami szúr, de csak amikor felröppent, döbbentem rá a támadás komolyságára. Szerencsére Fatimánál volt valami alkoholos kenőcs, ami hűsített, és megállította a duzzanatot. Ilyen kis közjáték után aztán elindultunk Norwich városában.

Első állomásunk a norwichi székesegyház volt. Az út során felfedeztünk egy táblát, ami egy bizonyos Cow Tower felé vezetett (Tehéntorony), és két dologra tippeltünk: vagy teheneket tartottak itt anno, vagy tehén alakja van. Úgy döntöttünk, csak akkor nézzük meg ,ha az utóbbi tippünk a helyes, így hát megkérdeztünk egy helyi járókelőt, aki azt mondta, régen teheneket tartottak itt. Így hát nem néztük meg, helyette maradt a székesegyház.

A székesegyház után a következő állomás a norwichi vár volt, de mivel 8 font lett volna a belépő, erről inkább letettünk, és inkább csak kívülről néztük meg.

Ezután végigmentünk a Royal Arcade-on, ami tele van mindenféle bolttal. Kiemelném a mustráboltot, ahol Norwich valamennyi mustárféléje kapható és megkóstolható. Nem is gondoltam volna, hogy ennyiféle mustár létezhet, de mégis.

Miután ezzel megvoltunk, elvegyültünk a piac forgatagában, de semmi érdemlegeset nem tudtunk vásárolni. Nagyon gagyi dolgok voltak kaphatók. Így hát leültünk egy kávéra egy közeli kocsma teraszán, majd Shruti és Fatima elmentek sült burgonyát venni. Amikor visszaértek, annyira megtetszett, hogy én is vettem egyet, így már hárman eddegéltünk. Kisvártatva azonban megjelent a hely tulajdonosa, és rendkívül udvariasan (tényleg udvariasan, ez nem irónia) közölte velünk, hogy náluk is van konyha, és legyünk kedvesek ne náluk fogyasztani a máshol vásárolt ételt. Kedves magyarok! Lehet ezt így is, udvariasan, mindenféle anyázás nélkül.

Úgyhogy felkerekedtünk, és továbbindultunk a város forgatagában, amikor Kamelia és Shruti úgy döntöttek, hogy elmennek ruhát venni. Nos, mind tudjuk, hogy ha egy nő ruhát vesz, az mit jelent… pláne ha kettő. Úgyhogy Fatima, Vesma és én addig megtekintettünk egy közeli templomot, és a mellette lévő temetőt.

Miután a lányok 40 perces vásárlás után visszatértek, elindultunk egy másik székesegyház felé. Az út során a BBC székházát is felfedeztük.

Lassan meg is érkeztünk a katedrálishoz, ahol épp istentisztelet volt, amit egy feketebőrű fiatalember tartott. Leültünk hátra, és belehallgattunk, de hamar beleuntunk.

Így hát tovább mentünk a székesegyház melletti kertbe. Az út során vettem „bunnies ears” (nyuszifül) nevű fagyit, mert érdekelt, hogy az vajon milyen lehet: tulajdonképpen egy sima tölcséres fagyi, a két oldalába egy-egy csokirúd beleszúrva, amitől kicsit nyuszinak néz ki. Nagyon nem ragadott magával, de a 1,5 fontot végül is megérte. Ezután érkeztünk meg a kertbe. Na az viszont lélegzetelállítóan gyönyörű volt!

A kert után visszasétáltunk a városközpontba, és mindenki elrohant szuveníreket vásárolni, többek között én is. Miután ezzel megvoltunk, beültünk még egy kávéra a szuveníres melletti kávézóba, ott kellemesen elbeszélgettünk többek között arról, hogy gyakorlatilag ugyanazokkal a pedagógiai problémákkal szembesülünk, és függetlenül attól, ki melyik országban dolgozik, ugyanazok a gondok a gyerekekkel és a szülőkkel egyaránt.

Dolgunk végeztével visszasétáltunk a vasútállomásra, majd negyvenpercnyi út után ismét leszálltunk Ipswichben. Itt könnyes búcsút vettünk egymástól, mivel mindenki holnap indul haza, de megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, ha másért nem, a szakmaiság miatt.

Amikor hazaértem, senki nem volt itthon (ezért kaptam a kulcsot), mert Alexnek ma van a Szentivánéji álom bemutatója. A vacsora azonban az asztalon várt, egy kedves üzenettel. Gloria egy angyal :) Szépen, kellemesen megvacsoráztam, majd pedig bepakolta ma bőröndömbe, mivel holnap a 6:25-ös busszal indulok vissza Londonba, hogy aztán 11 órakor felszálljak a Student Agency London-Budapest járatára, ami várhatóan 28 órányi út után, hétfőn 14:50-kor meg is érkezik a Népligetbe. Mivel internetkapcsolat csak Csehországban lesz, így – mint ígértem – ez az utolsó bejegyzésem az angliai kiruccanásom kapcsán. Remekül éreztem magam, nagyon sokat tanultam, nagyszerű emberekkel találkoztam, és hát… Anglia… szóval Anglia… ANGLIA!!! Életem egyik legszebb élményei közé került, és gyanítom, jövőre is részt veszek ebben a programban. De akkor már tényleg repülővel jövök!

Köszönöm azoknak, akik mindezt végigolvasták, és együtt izgultak velem. Virtuális utazásunknak ezennel vége. Lassan nyugovóra térek. Áldott jó éjszakát mindenkinek!

Még egyetlen dolog maradt hátra: bemutatni azokat az embereket, akik az itt tartózkodásomat a lehető legkellemesebbé tették: a Picton családot (balról jobbra): Andy, Jasmine, Gloria és Alex.

Note to self: Az a kurva darázs remélem beledöglött!

Megint eladósodtam egy nappal, így ismét összevonom az elmúlt két nap eseményeit. Ha jól emlékszem, ott fejeztem abba, hogy új előadót kaptunk, Lucy Norris személyében, aki az első nap unalmasra sikeredett órákat állított össze. Később azonban bebizonyította, hogy ő is nagyon jó fej, és nagyon kellemes órákat tud tartani. Így utólag rádöbbentem, hogy míg Graham különféle eszközökkel ismertetett meg bennünket, és megnéztünk vagy száz honlapot, addig Lucy arra koncentrált, hogy ezeket az eszközöket hogyan, miként, milyen konkrét feladatokkal tudnánk becsempészni a tanórákra, és ehhez szükség volt némi elméletre is.

A lényeg, ami lényeg, a csütörtök és a péntek már izgalmasabb volt a szerdai napnál. Tegnap azzal kezdtük, hogy felelevenítettük az elméleti ismereteket, majd megismerkedtünk egy Thinglink nevű applikációval, ami tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy a diákok feltölthetnek egy képet és gyakorlatilag innentől korlátlan lehetőségük van. A képen látható tárgyakat megnevezhetik, videókommentárokat csatolhatnak hozzá, linkeket illeszthetnek be, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag egyetlen jól kiválasztott képpel egy konkrét 45 perces óra abszolválható. Egy kép kiválasztása pedig kb. 1 perc, tehát talán nem kell mondanom, mennyi előkészülést igényel egy ilyen óra. Ezután párokba rendeződtünk, és egy Audioboom nevű alkalmazással instrukciókat adtunk a többieknek, hogy igazodjanak el az épületben. Ezt a telefonunkkal vettük fel, majd a linket QR-kód formájában adtuk oda a többieknek, akiknek ezután végre kellett hajtaniuk a feladatot.

A szünet után elénekeltük a „My Bonnie is over the ocean” c. gyerekdalt, amit azzal nehezített számunkra, hogy két csapatra oszlottunk, az egyikünk ült, a másik állt. A B betűvel kezdődő szavaknál pedig cserélnünk kellett. S mivel a dal tele van B betűs szavakkal, igencsak vicces játék lett belőle. A délutáni foglalkozás fő témája a motiváció volt, vagyis hogyan tudnánk még jobban rávenni a diákokat, hogy részt vegyenek az órában. Ezzel kapcsolatban is kipróbáltunk pár feladatot – mi messzemenően motiváltak voltunk. Ismét előkerült a szófelhő, és újabb funkcióval gazdagítottuk: ha a tanár szófelhőt készít egy formális és egy informális levélből, a diák a felhő alapján képes megállapítani, hogy pusztán a szavak láttán melyik melyik típus lehet, s mindezt a szavakból következteti ki. Ezután pedig számára is egyszerűbb lesz egy ilyen levél megírása.

Az órák után Fatima, Vesma és én elindultunk a Christchurch parkba, mivel csodaszép időnk volt, a park pedig szintén meseszép.

Találkoztunk egy mókussal is…

… de igazából a park szépségét egy kastély adta, valamint egy kacsaúsztató és egy világháborús emlékmű és a park oldalában található templom.

A parkbéli látogatást követően Vesma hazaindult, én viszont Fatimával betértem egy étterembe, és rendeltünk valami helyi süteményt, ami a „Banaffee fluffwich” névre hallgat. Tulajdonképpen ilyen fánkszerű sütemény, ami banánkrémmel van töltve, és eperszósszal tálalják. Isteni finom. Miután megdesszerteztük magunkat, én is hazaindultam. Este leültünk Alexszel tévézni, és ennek során felfedeztem Sarah Millican humoristát, akinek az előadásán sírva röhögtünk mindketten. Ezt követően azonban már 11 körül járt az idő, így aludni tértem.

Másnap reggel ismét egy emeletes busz vitt be az egyetemre, ám ezúttal képeket is készítettem, mivel az emeleti részben csak én voltam, így nem néztek hülyének.

A mai órákon szintén a kreativitásé és a feladatok elpróbálásáé volt a főszerep. A mai alkalmat kifejezetten élveztem. A fő téma az volt, hogy a videót, mint eszközt, hogyan tudjuk minél változatosabban beépíteni az órába, úgy, hogy lehetőleg minden készséget érintsen. A feladatot azzal kezdtük, hogy megkaptuk a videó szövegét, amelyben négyen beszéltek. Először meg kellett állapítanunk, hogy miről is beszélnek. Ezután háttal ültünk a táblának, és csak hallgattuk a videót, és ennek során le kellett írnunk, hogy a) milyen hangokat és zajokat hallunk, b) ez alapján következtetni arra, hogy hol is vannak a szereplők és c) vajon kik beszélnek. Hallottunk tengerzúgást, újságzörgést, valami kattogást, a szereplők pedig arról beszéltek mit szeretnek az óceánban, volt szó a vízszennyezésről stb. Párommal úgy gondoltuk, hogy vagy környezetvédők vagy turisták beszélnek. Ezután megnéztük a videót, és nagy volt a döbbenet, amikor láttuk, hogy a Nick Park által kreált tengeri élőlények beszélnek, és például a kattogás a rák ollója volt. Ez a feladat azt a célt szolgálta, hogy egyrészt nagyon sok szót megtanultunk a hangok kategóriáján belül, másrészt megtanultuk szépen lassan változtatni a kontextust. Mindjárt más jelentése volt a vízszennyezésnek, amikor egy polip panaszkodott, hogy mennyire rossz is az.

Ezután megnéztünk egy O2 reklámot, amelyben egy macska mesélte el, hogy régen mit is csinált, ma viszont úgy viselkedik, mint egy kutya. Lucy adott nekünk jó pár kérdést, amik mind múlt időben voltak, így ez a feladat a múlt idő gyakorlására volt jó, de mindezt úgy, hogy a tanárnak szinte semmit nem kell beszélnie. Ezt követte a kiejtés, és ekkor Lucy meglepett. Kijelentette, hogy második idegen nyelv esetén nagyon nem kell törődnünk a kiejtéssel, és nem kell ragaszkodnunk az anyanyelvi kiejtéshez, mert hát Angliában is annyi akcentus van, és ezek mind anyanyelviek. Tehát mi alapján döntjük el, mi a helyes. Kiemelt néhány szabályt, amire muszáj hangsúlyt fektetnünk (pl. a rövid és hosszú magánhangzók közti különbség fontossága, mert nem mindegy, hogy „shit” vagy „sheet”), de például a „th” hangról azt mondta, nyugodtan ejtsék csak sz-nek. A lényeg a kommunikáció. Ugyanígy, ha beszélnek – és nem írnak –, élőszóban nyugodtan mondhatják azt, hogy „he go”, vagy „it is first time”, vagy „informations”… senkit sem fog zavarni. Szóval eléggé lazán látja a kérdést, és ez nekem tetszik. Merthogy, mint mondta, különbség van a BICS (Basic Interpersonal Communication Skills) – tehát kvázi az életszerű dialógusok gyakorlása – és a CALP (Cognitive and Academic Language Proficiency) között. Ez utóbbi folyamatosan fejlődik, ez a tényleges nyelvtudás.

Ezután a „reakció-videókkal” foglalkoztunk, aminek lényege, hogy egy konkrét videóról készült reakciókból összeállított videót használunk. (Ez most eléggé nagy divat). Erre kellett ötletelnünk, hogy hogyan tudnánk ebből órát kreálni. Meglepő volt, milyen könnyen jöttek az ötletek.

Ezután az „egyszótagos” diákokról esett szó, vagyis azokról, akik minden kérdésre annyit mondanak, hogy „Yes” vagy „No”. Erre tökéletes játék volt, amikor párban álltunk, eldöntendő kérdéseket tettünk fel, de nem szabadott Yes-szel vagy No-val válaszolni. Ha mégis, adnunk kellett 1 pennyt a párunknak. Így a diák megtanulhatja több módon mondani ugyanazt, és mégis választékosabban.

Ezután következett a kedvenc játékom, a Mona Dora nevű játék. Ennek lényege, hogy egymás mellett volt két festmény – a Mona Lisa és Picasso valamilyen Dorája –, és párbeszédet kellett írni a két nőalak között, de úgy, hogy az első megszólaló 6 szóból álló mondatot mondott, a második 5 szóból, utána az első csak 4-ből, és így tovább 1-ig. Ezután fel kellett vennünk a festmény pozícióját (mindenre figyelve, kartartás, fejtartás stb.) és elő kellett adnunk. Íme a mi párbeszédünk:

- How are you feeling today, Mona?
- I did not sleep well.
- Why not, my dear?
- Had a nightmare.
- About what?
- You!

Mivel mi hamar kész voltunk, ugyanezt meg kellett csinálnunk, de növekvő szószámmal. Íme:

- Hello!
- Hi, dear!
- What is up?
- My right leg hurts.
- Why does you leg hurt?
- I was run over by you!

Kreatív, isn’t it?

Végül következett az utolsó játék, a Videoke. Ezt maga Lucy találta ki a karaoke mintájára. Ez is szépen lassan épült fel. Először is kiválasztott egy filmbeli jelenetet, és a csapatból egyikünknek háttal kellett állnia a szereplőnek. A többiek nézhették a videót, ami le volt némítva. Közvetíteniük kellett, hogy a szereplő éppen mit csinál, amit a háttal állónak – aki én voltam – el kellett játszania. Ezután megállította a videót, és ötletelnünk kellett, hogy vajon mi történhetett.

A videóban ezután a szereplő befeküdt a felesége mellé, és beszélgettek – némán. Ezúttal azt kellett kitalálnunk, hogy miről szólhat a beszélgetés. Miután ezzel megvoltunk, Lucy rakott rá feliratot, és láthattuk, mennyire messze is voltunk a valóságtól. Végül meghallgattuk zenével és hanggal egyaránt, és így megint más értelmet kapott a film. S hogy miért Videoke? Mert miután megnéztük a rendes filmet, és ha lett volna rá idő, az lett volna a feladat, hogy a felirat segítségével pontosan akkor és úgy mondjuk a szöveget, ahogy a szereplő, kvázi „rámondtuk” volna. Ez pedig szintén fejleszti a nyelvi készséget.

Ezzel a feladattal viszont véget ért a kurzus. Nagyon szomorú lettem, mert az igazat megvallva nagyon élveztem mind Graham, mind Lucy óráit, és rengeteg mindent tanultam. Rengeteg új ötletet kaptam, és ezek többségét használni is fogom az osztályaimmal. Nagyon remek ötleteket kaptam arra, hogyan és miként is lehetne hasznosan felhasználni a technológiát a tanórákon. Alig várom a diákok visszajelzéseit.

Miután hazaértem, Alexszel ismét tévézni kezdtünk, ennek során felfedeztem a Lip Sync Battle nevű programot, amelyben hírességek playbackeltek ismert számokra… hát… agysejtleépítő program volt. Most pedig itt ülök a szobámban, és ezt gépelem. Holnap megyünk a többiekkel Norwichba, kíváncsi vagyok, az hogyan sikerül. Szerintem a holnapi lesz az utolsó beszámolóm, mert aztán vasárnap 6-kor már indulok is vissza Budapestre.

Note to self: A dolgok legtöbbször nem olyanok, amilyennek első látásra tűnnek (ld. Lucy).

A mai napot az előző esti beszámolóval kezdem, ami még hátramaradt belőle. Andy felajánlotta, hogy ha gondolom, mehetek vele, mert összeszedi Alexet, aki próbán volt, és Jasmine-t, aki pedig a barátjával (James) teniszezett egy Ipswichtől nem messze lévő faluban. Ja, merthogy míg a magyarok este 8-9 között tévét néznek, addig az angolok edzésben maradnak.

Eközben szinte minden fontosabb helyet bejártunk, és végigmentünk egy olyan szakaszon az autóúton, amely fölött tényleg összeölelkeztek a fák lombkoronái, így az egész azt a hatást keltette, mintha egy fa-alagútban lennénk… fények nem voltak, és mivel ekkor már jócskán este 9 körül járt az idő, sötét is volt, így csupán a fényszóró volt az egyedüli fényforrás. Félelmetes, viszont nagyon szép látvány volt. James amúgy szintén jó arc, és hát gyönyörű angolt beszél. Miután hazavittük őt, Jasmine és Alex megöltek egy bogarat a kocsiban, ezután hazaértünk.

Ma reggel úgy döntöttem, hogy gyalog megyek az egyetemre. Laza kis 40 perces séta, de végül is megérte. Érdekes emberekkel futottam össze, és ismét rádöbbenhettem, hogy Ipswich mennyire egy nyugodt, békés és csodálatos város. Ha nem lenne egy kis honvágyam, ide szeretnék költözni. Az egyetemen ma új előadónk volt, Lucy. Íme egy kép róla (ő a szőke):

Na már most, Lucy biztosan nagy szakmai zseni és mindenféle elismerést kapott már, de tény, hogy olyan unalmas órát tartott, hogy az valami borzalmas. Emlékeztetőül még egyszer elmondanám, hogy a kurzus, amire jelentkeztünk: a technológia használata a tanórákon. Ehhez képest a délelőtti foglalkozás tulajdonképpen abból állt, hogy megbeszéltük, miért is jó a páros munka, miért jó a csoportmunka stb. Olyasmiket, amiket kb. az egyetemen megtanultunk már. Elméletet elmélet követett, és bár a feladatok elvileg gyakorlatok voltak, így is halálra untuk őket. Az egyetlen pozitívum, hogy a tanórai ötletelésre tanultam egy jó módszert, de kb. ennyi. A délelőtti foglalkozás végén aztán le is rajzoltuk, hogy mit szeretnénk innen hazavinni. Na itt, viszont elővettem a kreativitásomat, és ezzel kellemes perceket okoztam csoporttársaimnak. Mert ugye hiába tanár az ember, ha legbelül még idióta.

És íme, az alkotásom:

Az ebédszünetben aztán a közös utálat az óra iránt alaposan összehozta a csoportot. Megismerkedtünk Barbarával és Johannával, akik lengyelek, Fatimával és Vesmával, akik portugálok, Shrutival, aki holland, bár indiai származású (bár vele már korábban jóban lettem, mivel mindig én segítettem neki a feladatokban) és Kameliával, aki bolgár. Jókat nevetgéltünk, kávézgattunk, és meg is tehettük, mivel… tadaaaaam… hosszú, esős-felhős napok után végre kisütött a nap! A hőmérséklet 26 fokra kúszott, és ezt a vízparton elkávézgatva alaposan ki is használtuk. De sajnos vissza kellett mennünk órára.

Az óra második felében megtanultuk, mi a különbség a substitution, az augmentation, a modification és a redefinition között… be kell valljam, én még továbbra sem értem, de ahhoz van köze, hogy hogyan és milyen mértékben vesszük igénybe a technológia segítségét, úgy, hogy az hasznos legyen. Például lehet, hogy egy feladatot mondjuk megírnak géppel, de ha ennek csak annyi a haszna, hogy nem tollal kell írni, akkor a technológiát nem jól alkalmaztuk. Aztán kicsit vitázgattunk is, ahol nagyon jól jött a vitás múltam, szinte lesöpörtem mindenkit :D Végül egy érdekes feladatot kaptunk, ami viszont – el kell ismernem – szépen volt felépítve. Kaptunk egy egyszerű, alapszintű szöveget, és azt kellett minél bonyolultabbá tenni. Ezt én főleg melléknevek és határozószók betoldásával oldottam meg, illetve megpróbáltam szinonimákat keresni, pl. „why?” (miért?) helyett „for what reason?” (mi okból?) Miután a szövegünk elkészült, szófelhőt kellett belőle csinálnunk, aminek lényege, hogy minél gyakrabban fordul elő egy szó a szövegben, a felhőben annál nagyobb betűvel írja ki. Ez azért jó, mert a diák ily módon láthatja, hogy milyen szavakat használ gyakran, és esetleg változtathat rajta, illetve, ha egy ismeretlen szövegből készít magának szófelhőt először, láthatja, mely szavak fordulnak elő benne a leggyakrabban, és ha van köztük ismeretlen, akkor már előre kiszótárazhatja őket magának. Az én szófelhőm egyébként ilyen lett:

Miután ennek az órának vége lett, Fatima, Vesma, Shruti és én elindultunk várost nézni. Ennek során készítettem még néhány képet erről a csodálatos városról (és rólunk):

Ezután megbeszéltük, hogy holnap órák után elmegyünk egy közeli parkba. Úgyhogy holnapra is lett legalább valami programféleségem. Ezután azonban mindenki ment haza a saját családjához. Felszálltam a 6-os buszra, és most itt vagyok. Nemsokára vacsorázunk, azután elkezdődik az este. Holnap ismét jelentkezem.

Note to self: El ne felejtsek szuvenírt venni!

Egy kicsit elmaradoztam a beszámolóval, így ma az elmúlt két napról egyben számolok be. A tegnapi nap már 7 órás kelléssel kezdődött, mivel fél 9-kor terveztem elindulni az egyetemre, a kurzusra. A dolog egészen jól indult: pirítós, kávé, narancslé, aztán ebédbepakolás a táskába, és indulás, hogy a 8:26-os buszt elérjem. Jött is időben, viszont amivel nem számoltam, hogy egy orbitális dugóba keveredtem. Jó dolog ez a körforgalom, amennyiben udvariasak a sofőrök… de nem azok. Ily módon szinte senkit nem engednek be maguk elé, vagyis csak akkor tudott haladni a sor, ha épp nem jött senki. Így hát a tervezett 8:50 helyett 9:10-re meg is érkeztem az egyetemre, ahol már elkezdődött az óra. Jó kezdés… késéssel nyitni.

16-an voltunk jelen a kurzuson, ebből velem együtt 2 férfi, a többi mind nő. Az előadónk Graham Workman volt, egy tipikus angol, mindennel együtt, ami ezzel jár: elegancia, kifinomult humor (néha borzalmas szóviccekkel, lásd később), türelem, és az egész megjelenése olyan kellemes. Íme Mr. Workman:

Az óra ismerkedéssel kezdődött, a klasszikus, tanórán is használt „Találj valakit, aki…” nevű játékkal kezdődött. A feladatok végét csengővel jelezte, amihez hozzátett egy viccet is: „Graham Bell”… Ha-ha-ha… Ezután röviden bemutatkozott, majd osztályteremben használt tárgyakat kellett megneveznünk párban. Itt is elsütött egy szóviccet: „You are going to work in pairs… not in bananas or apples.” Ezután körbeírtunk bizonyos tárgyakat, majd rátértünk a számítógép részeire. Megtanultam egy-két új szót, majd következtek a számítógépes jelek értelmezése, úgy mint a „@”, a „/”, valamint a rövidítések értelmezése, pl. wifi. Ezzel kapcsolatban elmesélte, hogy a kiejtés Európában furcsa, és amikor Franciaországban szállt meg, a recepciós megkérdezte tőle: „Do you want wifi in your room?” Mire Graham annyit felelt: „Who is Wifi? Is she hot?” Szóval az óra jó hangulatban telt, és nagyon szépen fel volt építve.

Ezután ICT szakkifejezéseket tanultunk, úgy mint „taskbar”, „font”, „bullet point”, „insert”, majd egy Bingo-játék keretén belül ezeket gyakoroltuk is. Az óra első felét egy „kifejezéses” játék zárta, majd rövid szünet következett.

A szünet után egy „utazós játék”-kal kezdtünk, aminek lényege, hogy középen indulunk 1-es számmal, majd mehetünk balra vagy jobbra. Mindkét irány végén egy-egy 2-es van. Innen megint balra vagy jobbra lehet menni, és így tovább, egészen a 4-es szintig. A legvégén pedig 16 város van felsorolva, és a játék végén mindenkinek meg kell mondania, hova is érkezett. Utazni úgy tudtunk, hogy Graham mindig mondott egy mondatot, amiből hiányzott egy szó, és két lehetőséget adott meg. Választanunk kellett: és ettől függően mehettünk balra vagy jobbra. Ez a játék nekem nagyon megtetszett, még soha nem csináltam ilyet, de innentől rendszeresen tervezem. Miután ezzel megvoltunk, jött az első önálló feladat, ami az én képességeimet azért nem haladta meg. Egy ugyanilyen játékot kellett készítenünk powerpointban. Amint ezzel megvoltunk, vége is volt a délelőtti foglalkozásnak. Következett egy egy órás ebédszünet.

A szünet után visszatértünk, és párban megbeszéltük, hogy ki mire használja az internetet a tanórákon. Ezután létrehoztunk egy wikispaces-oldalt, ahová feltölthettük a hasznosnak talált linkeket. A délutáni foglalkozáson ugyanis Graham túlnyomórészt linkeket mutatott be nekünk, hasznos játékokkal, szótárakkal, stb. amiket tanárként tudunk az órán hasznosítani. Ezen a foglalkozáson főleg magnóhallgatási, olvasási és szókincs-feladatokkal foglalkoztunk. Az óra második felében pedig mobilra letölthető applikációkkal ismerkedtünk meg, mint például szókártya-készítő, a Chatterkid nevű program, ami főleg alsósok számára érdekes, quizlet, duolingo stb. Amint ezeket kipróbáltuk, véget is ért a délutáni óra, és mehettünk haza.

Eközben kiderült, hogy a szervezés valami katasztrofális. Csoporttársak mesélték, hogy az ISP és az egyetem közötti kapcsolattartónak előző nap számtalan kérdést szegeztek neki, mire az illető egész egyszerűen megsértődött, és azóta nem elérhető. Elméletileg tegnap este került volna sor a közös időtöltésre egy Isaacs nevű kis mólóparti kocsmában, de ebből semmi sem lett, mert senki nem szervezett meg semmit. Aggodalmamban, hogy ily módon nem keríthetek sort az angol sörre, gyorsan berohantam egy boltba, és vettem gyömbérsört, 3-at 5 fontért.  Jó üzlet volt, ami nem véletlen, hiszen a „Bargain Booze” nevű boltban vettem.

Ezután hazamentem és végre sikerült angol sört innom. Andy is felajánlott egyet, ami igaz, hogy ausztrál, de mégiscsak brit gyarmat, szóval valahol ugyanaz.

Ezután kilenc óráig tulajdonképpen angol tévéműsorokat néztünk, és egészen érdekes programok vannak a kínálatban. Tegnap épp egy olyan műsort néztünk, ahol a két műsorvezető 200-200 fonttal indul, majd különböző antik boltokban műtárgyakat vesznek, majd megpróbálják azokat árverésen minél nagyobb haszonnal eladni, és a végén kiderül, kinek lett nagyobb a profitja. Így leírva nem annyira érdekes, de nézni jó volt (annál is inkább, mert brit angolt beszéltek végig). Kilenc órakor aztán hazaért Alex, akiről kiderült, hogy a „Szentivánéji álom” c. darabban játszik az iskolával, és ő kapta Tompor szerepét. Kicsit még elbeszélgettünk így családiasan, majd mindenki elment aludni.

Másnap egészen korán keltem, hogy a korábbi buszt tudjam elérni. Sikerült is, ennek ellenére a dugó ugyanaz maradt, de legalább így is beértem az egyetemre. Emeletes busz jött, és végre tudtam legelöl ülni, de ez sem dobott sokat a dolgon. Magasabbról nézhettem a tájat.

A mai kurzus igazán termékeny volt. Három programmal ismerkedtünk meg. Az egyik az „Animoto”, amellyel rövidebb-hosszabb bemutatókat lehet készíteni, amolyan slideshow formájában, de a nagyszerű benne, hogy nagyon sok mindent csak ki kell választani (zene, stílus), nekünk csak a képeket és a szöveget kell hozzáadni. Nem egy bonyolult program, viszont annál szebb a végeredmény. Az enyém végül is ilyen lett:

https://animoto.com/play/FMyaRYRCx3BdBTLxcdjbDQ

A második program a „Voicethread” nevű program volt, és szerintem ezt nagyon gyakran fogom használni az órákon. A lényege, hogy a diákok feltölthetnek egy vagy több képet, majd jellemezhetik is. Ez beszédfejlesztésre kiválóan alkalmas. Körbeírják a képet (akár meg is írhatják előre, hiszen ezt otthon teszik), majd elmentik, és azután a tanár (vagy bárki más) kommentelhet rá írásban, vagy akár szóban. Ki is lehet javítani a hibákat, meg lehet mondani, mi volt nagyon jó, min lehetne még javítani. Nagyon jó kis program. Íme az én bemutatóm, amire Graham még válaszolt is:

http://voicethread.com/#thread/6928903/36678483/37966140

A harmadik program az általam is ismert Prezi volt, bár még soha nem használtam. Előnye a powerpointtal szemben, hogy látványosabb, mivel izeg-mozog, és sokkal egyszerűbben kezelhető. A feladatunk az volt, hogy készítsünk egy bemutatót akármiről. Nekem ez sikerült:

https://prezi.com/7dwghey5wvaq/skull-bones/

Ezután következett is egy húsz perces szünet, majd visszatérésünk után kezdődött a második rész, amelynek során főleg azzal foglalkoztunk, hogy használjanak-e a diákok telefont az órán (nyilván itt a lényeg az volt, hogy igen), és hogyan lehet ezt oktatói célra felhasználni. Számomra a legizgalmasabb ötletek a QR-kód kapcsán jöttek. A diákoknak telepíteniük kell a telefonjukra egy i-nigma nevezetű programot, amivel be lehet olvasni a QR kódokat. És innentől a dolog nagyon érdekes tud lenni. Például míg eddig, ha kinyomtattunk szavakat, mondatokat és felragasztottuk a terembe, mostantól ugyanezt QR kód formájában is megtehetjük. Kaptunk egy linket, ahol QR-kódokat lehet készíteni. Ugyanezt megtehetjük egy videóval is, amit aztán a diákok a saját telefonjukon nézhetnek meg. Sőt, akár teszteket is csinálhatunk így. Nekem ez nagyon elnyerte a tetszésemet, és alig várom, hogy kipróbálhassam.

A délutáni foglalkozás első felében a fő téma az ún. „classroom flip” volt, vagyis a differenciált oktatást elősegítő módszer, amely segít a lemaradozott diákoknak felzárkózni, illetve a haladóknak abban, hogy ne unatkozzanak. Ehhez persze szükség van a tanár többlet munkájára, de a módszer segítségével állítólag az „alkalmazás” fázisra az óra 90%-a jut, és alig kell bármit is magyarázni. Erre is kíváncsi leszek a gyakorlatban.

Az óra második felében túl sok újdonságot nem igazán tanultunk, inkább csak afféle levezető volt az egész napos munka után. Kaptunk rengeteg handoutot arról, hogyan és milyen módszerekkel lehet értékelni egy írásbeli esszéfeladatot, majd pedig számos új szót tanultunk, amelyek nemrég kerültek be az angol nyelvbe. Íme, néhány példa:

love handles = az a kis súlyfelesleg a csípő környékén, amibe bele lehet markolni
silver surfer = idős emberek, akik interneteznek
bingo wings = a bicepsz környékén a lelógó bőr, főleg idősebb korban
dad bod = olyan ember, akinek tipikusan apukás testfelépítése van

Rém hasznosak, de legalább humorosak.

Miután vége lett az órának, hazajöttem, lepakoltam, és kisétáltam egy közeli körforgalomhoz, ahol nyulak élnek. Andy szerint senki nem tudja, hogy kerültek oda, de elmenni nem tudnak, mert a kocsik elcsapják őket. Úgyhogy ott ragadtak. Amikor megérkeztem szombaton, tele volt, most viszont sajnos csak egyet találtam.

De előtte és utána készítettem még pár helyszíni képet is a városról.

Végül pedig, ígéretemhez híven, csatolok pár képet a házról, ahol jelenleg lakom.

Ez pedig a szobám és a fürdőszobám.

Holnap innen folytatom.

Note to self: A baloldali közlekedést még mindig meg kell szoknom.

Ennek az éjszakai alvásnak is sikerült elhúzódnia, konkrétan reggel 9 óráig. De nem bántam meg, mert annak ellenére, hogy egy teljesen ismeretlen helyen, ráadásul több száz kilométerre az otthonomtól aludtam, teljesen zavartalanul. Miután felkeltem, a háziak már tettek-vettek a konyhában, és kezdődött a reggeli. Gloria megkérdezte, hogy szeretném-e kipróbálni a zabkását mint tipikus angol reggelit. Mondtam neki, hogy én ezzel a céllal is jöttem, hogy mindent, ami angol, kipróbáljak, így hát zabkásával kezdtem. Ez olyasféle mint a müzli, csak ezt forró tejjel tálalják, és összekeverés után ilyen ragacsos massza lesz belőle. De ennek ellenére isteni íze van. Ráadásul Gloria, aki nagyon egészségmániás, még eperdarabokat is szeletelt bele, és így még jobb volt. A zabkása mellé kaptam kávét és gyümölcsturmixot, amit ők „smoothie”-nak hívnak. A reggeli nálam csillagos ötöst kapott.

Reggeli után Andyvel kicsit még beszéltem, hogy vajon mit is lenne érdemes megnézni Ipswichben, majd lerakott elém egy prospektust, amelyben hajótúrákat ajánlottak. Meg is volt hát a programom. Délután 2 órakor indult a hajó, és a prospektus szerint 3,5 órás „kalandnak” ígérkezett. El is indultam a helyi buszhoz, majd megérkeztem a városközpontba. Itt egy kicsikét eltévedtem, de amint elővettem a szintén Andytől kapott Ipswich-térképet, egy hölgy azonnal odajött, hogy segítsen. Ezek az angolok tényleg udvariasak. Ily módon meg is találtam a kikötőket, majd kezdődött a hajótúra. Az ég felhős volt ugyan, de egyelőre nem ígért esőt. Megpillantottam az ipswichi kikötőt, és egyből elállt a lélegzetem. Gyönyörű...

Mint kiderült, a hajón rajtam kívül egy komplett angol turistacsoport is helyet kapott, így voltunk 38-an. A kapitányunk is jófejnek ígérkezett, úgyhogy minden adott volt egy jó kis programhoz.

Az egész azzal indult, hogy „lecsapolták” a vizet alólunk, hogy leereszkedhessünk a folyóvíz szintjére. Ennek során a móló falán temérdek kagylót fedeztem fel, amelyek valamiért aranyszínűen csillogtak. Gyönyörű volt.

Ezután elindultunk. Amit Ipswichről tudni kell, hogy gyakorlatilag egy kikötőváros volt és lesz is, valamint – ahogy a kapitány is elmondta – a második világháború idején a híres normandiai partraszállás előtt sok angol hajó innen futott ki. Szép lassan haladtunk, és közben megcsodálhattuk a különböző kereskedelmi cikkek feldolgozógyárait, és a fontosabb kikötői pontokat. Aztán amint kiszélesedett a folyó, újabb kikötőket láttunk, és vagy két- háromszáz (nem viccelek) kisebb magánhajót, amelyek kikötve hevertek a vízfelszínen. Gyakorlatilag olyan volt, mintha őrt állnának a mi hajónknak, olyan szép rendezett sorokban álltak. Mindet nem akartam lefotózni, csupán néhányat.

Ezután érkeztünk meg a fő látványosságokhoz. Az első a Felixstowe nevezetű kikötő volt, ahonnan iszonyatosan hatalmas hajók futnak ki, telerakodva különböző ládákkal, és viszik a termékeket Európába. Amikor arra jártunk, az egyik hajó ki is futott éppen, és olyan hatalmas hullámokat kavart, hogy a mi kis lélekvesztőnk perceken át jobbra-balra ingadozott, mintha fel akarna borulni. De szerencsére nem tette.

A másik látványosság Harwich történelmi városa volt, amit azonban csak messziről tudtunk megcsodálni. A visszafele úton aztán szembeköszönt velünk a „jó öreg Anglia”… vagyis elkezdett esni az eső. Az időjárás az elmúlt két nap gyönyörű időjéért most készült elégtételt venni rajtam. De nem zavart nagyon, mert így, még ha borús is, szerintem egy gyönyörű képet tudtam készíteni.

Miután visszaértünk az ipswichi kikötőbe, még mindig szakadt az eső, úgyhogy lemondtam arról, hogy várost nézzek, pedig még csak fél 6 volt. Elindultam haza, és az eső elől menekülve beálltam egy buszmegállóba. Ott találkoztam egy fekete nénivel, akitől útbaigazítást kértem. Kérdeztem tőle, hogy itt megáll-e a 6-os vagy a 11-es busz (ja igen, busztáblát csak bizonyos megállókban helyeznek ki). Mondta, hogy nem. Erre előkaptam a térképet, rámutattam szállásadóim házára, és azt mondtam, oda szeretnék eljutni. Mondta, hogy az X3-as busz lesz akkor az enyém, ami innen megy. Vártunk… vártunk… és vártunk… a busz meg csak nem akart jönni. Erre a nő hirtelen megvilágosodva ilyet szól: ja, ma vasárnap van! Akkor ma már ilyenkor nem járnak a buszok. 6 óra volt!!!! És vasárnap ilyenkor már nem jár a helyi tömegközlekedés, csakis a városközpont irányába. Remek. Úgyhogy elindultam gyalog. Szerencsére 3 perccel később az eső is elállt, és kisütött a nap, úgyhogy gyaloglás közben tudtam néhány képet készíteni erről a tipikusan angol városról.

A térkép segítségével elnavigáltam magam, hogy merre is kéne menni, és kb. 10 perc sétára lehettem a háztól, amikor elhúzott mellettem a 6-os busz. Ja merthogy kiderült, hogy a 6-os busz az jár ilyenkor is, a néni csak az X3-as buszra gondolt. De ekkor ezzel már sokra mentem, de a nehezén túlvoltam, úgyhogy legyalogoltam a végét. A környéken találtam egy érdekes szobrot, valami táncoló férfi lehet, de amikor hazatérve megkérdeztem Andy-éket, hogy mégis miért ez a szobor van kint, ők se tudták. De kint van, és kész.

Végül készítettem egy képet a házunkról is kívülről, a belsejét még egyelőre tartogatom. De azért ezen is látszik, hogy nem éppen szegények. A két autó, ami a ház előtt parkol, szintén az övék.

Miután hazaértem, megvacsoráztunk (sült csirkecomb, répás rizzsel, és sajttal töltött krumplival… nyami), majd megérkezett Andyél lánya, Jasmine, aki külföldön volt rokonlátogatáson. Mind Alex, mind Jasmine kétnyelvűek, vagyis anyuval többnyire spanyolul, apuval angolul beszélnek. De megesik, hogy egymás között is hol így, hol úgy, sőt ma olyan is volt, hogy Jasmine spanyolul kérdezett, Alex angolul válaszolt. Szóval jól megy itten a nyelvparádé.

Vacsora után egy kicsit még tévéztem Andyvel, aki beavatott engem a legsikeresebb brit műsorok titkába, majd ő elkezdett Amy Winehouse koncertet nézni (és megállapította, hogy a nő nagyon tehetséges, nagyon vékony, nagyon alkoholista és nagyon halott). Én viszont nem annyira szeretem őtet, úgyhogy elköszöntem, és elindultam aludni.

Most pedig itt tartok, és készülök a holnapra lélekben, amikor is elkezdődik a kurzus. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Jó éjszakát!

Note to self: Angliában az eső tényleg nem viccel… És még mindig kéne angol sört inni!

A hosszú és alvást követően reggel 7-kor dobott ki magából az ágy, majd miután felöltöztem, lementem reggelizni, ahol választhattam a hagyományos angol és a kevésbé furcsa reggeli között. Gondoltam, azért jöttem ki Angliába, hogy kipróbáljam az angol dolgokat, így angol reggelit kértem, és nem is bántam meg. Kaptam tükörtojást, sült sonkát és mellé valamiféle édesebb babot, szósszal, mellé pedig pirítós és narancslé. Nagyon finom volt. Miután a kávét is megittam, visszatértem a szobámba, összepakoltam, és kicsit még pihengettem, ugyanis csak 11-kor kellett elhagyni a szobát.

A 11 óra elérkezése után még mindig volt azonban 4,5 órám a vonatom indulásáig, amit valahogy ki kellett használni, és ezért úgy döntöttem, hogy meglátogatom a Towert és a hidat. Metróval mentem, mert gyalog (és főleg a telepakolt bőrönddel) nagyon messze lett volna, a metró így is kb. 20 perc alatt ért oda. De végül odaértem, és így láthattam a Towert of Londont…

És a Tower Bridge-t is… A hídról pedig a Tate Modern épületét…

A híd után még mindig sok időm volt, úgyhogy gyalogolni kezdtem a Liverpool Street Station felé, ami egy kb. 45 perces séta, bőrönddel 1 óra. Utam során betértem egy Tesco Expressbe, hogy csillapítsam kínzó szomjúságomat, és csodák csodájára, hát nem egy bevándorló volt a kasszás? Dehogynem! Miután kijöttem, beértem az üzleti negyedbe, és találkoztam egy gyönyörűen futurisztikus épülettel. Állítólag valami brókerház, vagy micsoda, aminek a tetején rendes kert van. Just English things.

A Liverpool Street Station-re megérkezve még mindig volt 2,5 órám, ami nagyon lassan telt. Ennek során elkapott engem egy rockernek kinéző hajléktalan, aki öngyújtókat árult. Mondtam neki – előtört belőlem a magyar -, hogy én turista vagyok, és épp megyek haza, minden fontomat elköltöttem. Ő erre azt mondta, hogy ő is orosz, és látszik, hogy nem tudom, milyen érzés éhesnek lenni. Mindezt a világ legszomorúbb arcával. De ennek ellenére sem adtam, ismerem én a trükköket. És lám, amikor engem megunt, és átment valaki máshoz, attól kapott néhány pénzérmét, és el is tűnt egy dohányboltban. Just English things.

Sok hajléktalan megfordult errefelé, és végül csak egynek adtam, aki bevallottan alkoholra gyűjtött. Az ilyennek mindig adok. No, de még így is volt 1 órám, úgyhogy hogy ne őrüljek bele az unalomba, visszaváltottam az Oyster kártyámat (merthogy ilyet is lehet), és vissza is kaptam 6 font 15 pennyt. I’m rich! Azután viszont jött az újabb várakozás, de végül csak eljött az indulás pillanata.

Ja igen… indulás… úgy láttam, hogy Londonban, ha valami 15:30-kor indul, akkor az 15:30-kor indul… hasonlóképp, ha a vonatnak 16:43-ra kell Ipswichbe érnie, akkor 16:43-kor Ipswichben van… Úgy látom, van még mit tanulnunk az angol kollégáktól :) A vonaton a kalauz annyit mondott a jegyemre, hogy „That’s very nice.”, amit nem igazán értettem, de úgy látszik, itt a kedvesség és udvariasság ezt jelenti. Viszont megdöbbentő volt, hogy a kalauz nem bevándorló volt, hanem helyi brit. Az állomásfőnökök azonban szinte mindenütt feketék voltak. A vonaton aztán végül egy új szót is tanultam, a „secure-guard”-ot, amit persze ismertem, de nem gondoltam volna, hogy így használják.

Ipswichben aztán találkoztam a szállásadóm női tagjával, Gloriával, aki egy Peugeot mellett várt engem, hogy elvigyen a házig. Mint kiderült, ő alapvetően spanyol születésű, 26 éve él viszont Angliában, ennek ellenére jobban beszélek angolul, mint ő… az sh-t következetesen cs-nek ejti, vagyis a shop helyett ő csop-ot mond. Hasonlóképpen, amikor a lányáról beszél, nem „She is…” hanem „Chi is…” Nagyon furcsa.

Ipswich gyönyörű, bár csak az autóból láttam, holnap tervezek egy kis túrázást a városban. Majd akkor jönnek képek is. A városról annyit sikerült kiderítenem, hogy kikötőjébe még ma is érkeznek mindenféle dolgok, főleg jachtok Hollandiából, a kikötőben pedig luxusfelszereléseket gyártanak a jachtokra. Na, ezt majd holnap megnézem.

Miután hazaértünk, találkoztam Gloria férjével, Andy-vel, aki viszont helyi brit, és gyönyörűen beszél. Még az intrusive R-t is használja, holott nem tudta, hogy ezt így hívják. De mától ezzel fog felvágni a barátai előtt :D Miután megérkeztünk, kicsit még kényelmetlenül éreztem magam, hogy hogy is kellene viselkedni (soha életemben nem voltam még fogadócsaládnál). Megnéztük a kertet, megbeszéltük, mit érdemes látni a városban, majd Andy elindult a fiáért, Alexért, aki egy moziban volt a barátaival és a Jurassic World-öt nézték. Andy felajánlotta, hogy menjek vele, ha akarok, és akkor megmutatja a fontosabb nevezetességeket az autóból. Én pedig vele mentem.

Ja, hogy két autó is van… És persze egyik sem olcsó… Hát igen, ezek itten nagyon gazdagék, most egy hétig részem lesz a luxusban. Majd képeket is készítek, de egyelőre még nem volt rá nagyon időm. Miután felszedtük a fiát, Alexot, kiderült, hogy ő is nagyon jó arc, bár csak 17 éves. De ő meg kétnyelvű, tehát tud angolul is meg spanyolul is, ha kell. De ő is gyönyörű britet beszél, úgyhogy 2:1 arányban a brit győzött :D

Miután hazaértünk, következett a vacsora, és Gloria készített pár tipikusan angol ételt is. Én pedig, mint mondtam, azért jöttem, hogy kipróbáljam ezeket. Volt sima burgerhús, az olyan, mint nálunk, de volt valami virsli vagy kolbász, ami almával volt töltve! Na ez már önmagában annyira groteszk volt, hogy muszáj volt kipróbálni, és… furcsa, de nem rossz :) Aztán volt valami csípős fasírt, és valami süteményféleség, ami szintén hússal volt megtöltve. Ja és volt mellé humusz. Azt se ettem még, de kipróbáltam, és hát… többet nem is fogok enni, hiába mondják, hogy egészséges :D

Vacsora után elkezdtünk beszélgetni a kertben, és szépen lassan oldódott bennem a feszültség, este 10 környékén már hangosan nevettünk. Eközben kaptam angol teát is (tejjel hígítva, ami bármily hihetetlennek hangzik is, de isteni), beszélgettünk a nyelvészetről, kulturális különbségekről, kiderült, hogy a brit sztereotípiák többsége igaz, és hogy a briteknek tényleg nagyon kifinomult humorérzékük van. Most példát nem írok, mert itt úgysem lenne vicces, ami ott és akkor az volt.

Aztán 11-fél 12-ig elszaladt az idő, úgyhogy mindenki ment aludni, így én is. A holnapi tervem az, hogy meglátogatom Ipswich fontosabb és nevezetesebb helyeit, amennyiben az idő is engedi. Bár Andy szerint esni fog, de bízom benne, hogy nem.

Note to self: Most már tényleg kéne angol sört inni!

Miután a buszunk megérkezett a Victoria állomásra, gyorsan kipakoltunk, majd elbúcsúztam mindenkitől, és elindultam a jegyirodába, hogy vásároljak magamnak egy Oyster kártyát. Az Oyster kártya egy zseniális találmány a tömegközlekedésben: Te döntöd el, mennyi pénzt töltesz fel rá, buszokon és villamosokon gyakorlatilag korlátlan távolságban használható, a metrók esetében pedig figyelembe veszi a zónákat. Minden belépésnél egy kártyaolvasó elé kell tenni, majd amikor kilépsz, ismét az olvasó elé, így a rendszer kikalkulálja, hogy mennyit is utaztál és a megfelelő összeget vonja le a kártyáról. Ráadásul minden zónában előre meg van határozva egy maximális összeg, amit egy nap le lehet vonni. Ez az én esetemben 6-7 font között van (elfelejtettem a pontos összeget), vagyis ha elérem ezt a limitet, onnantól gyakorlatilag ingyen használom a tömegközlekedést.

Amikor beléptem a jegyirodába, akkor jött az első felismerés: itt iszonyat sok bevándorló dolgozik. 6 ablak volt nyitva, ebből 5 mögött csakis afroamerikaiak ültek. Én is az egyikhez kerültem, és bár az akcentusát nehéz volt megérteni, végül gazdagabb lettem egy ilyen kártyával. :)

 
Azután jött az újabb sokk: a metró. Nem akarok általánosítani, biztos, hogy más vonalakon más a helyzet, de az első benyomásom a híres "Tube"-ról, hogy: koszos, zsúfolt, ronda. A kisebb megállóknál nem ennyire kaotikus a helyzet, de ott, ahol több típusú jármű indul (például a Victoria egyszerre metrómegálló, távolsági busz- és vonatállomás), ott 10 percnél hamarabb biztos nem találod meg a megfelelő metrót. Én először átverekedtem magam a központi terminálon (nagy tömeg), utána beléptem a metróba (nagy tömeg), ott kettévált a tömeg, mert 3 vonal is megáll itt. Nekem a District vonal kellett, de az sem olyan egyszerű, ugyanis az Earl's Court nevű megálló után ez a metró is 3-felé megy tovább. Úgyhogy megtanultam, hogy egy érkező járműnél azt kell néznem, mi a végállomása, nem elég csak a neve. Miután ily módon kiokosodtam, a megfelelő vágányra kerültem, ahol szintén a tömeg fogadott.

Ennek ellenére csak elértem a megfelelő metrót, és el is indultam a West Brompton megálló felé, ugyanis itt volt a szállásom, amit még korábban foglaltam. A neve Hotel Lily. Kiszálltam, zseniális ügyességgel kezeltettem az Oyster kártyámat (imádom ezt a rendszert, nincs szükség ellenőrökre, ha nem csipogtatod be, a kapu nem nyílik ki, ennyire egyszerű), majd meg is érkeztem a szállodába. Hát igen... a szálloda. Az első aki fogadott, egy újabb bevándorló volt: kínai, vagy vietnami, ezt nem tudtam eldönteni. Már egy órája voltam Londonban, de még egyetlen London-belivel sem tudtam beszélni! A hölgy tört angolságával elmagyarázta nekem, hogy a foglalásom rendben van, töltsem ki a regisztrációs lapot, majd pedig fizessem ki az Ł53.30-at, de lehetőleg pontosan, mert aprót nem tud visszaadni. Mivel nálam sem volt még apró, azt mondta, van a közelben egy éjjel-nappali, váltsam fel ott. A szálloda rögtön jó ponttal kezdett nálam... de mivel amúgy is akartam venni üdítőt, elmentem, vettem 1 font 85 pennyért egy 1,75 literes ice teát (összehasonlításképpen ez kb. 700 forint), majd visszamentem, és így már ki tudtam fizetni a szállásomat. Mission accomplished!

A szoba rendkívül kellemes látványt okozott számomra. Tiszta volt, rendesen felszerelt (volt TV, amit ugyan nem használtam, de legalább volt), elegáns fürdőszoba, és az egyik fiókban vízforralóval, mellé tea és kávé, szabad felhasználásra (na, ehhez mondjuk nem nyúltam... nem mertem).

Miután vagy már 30 órája nem fürödtem, ideje volt pótolni, majd ennek befejezését követően kezdetét vette a tényleges túra, a városnézés. Minden olyan épületet meg akartam nézni, ami megnézésre érdemes, de rá kellett döbbennem, hogy a térképen a távolságon kicsinek tűnnek, de valójában hatalmasok. Így hát a tervezett 31 látványosság mindössze töredékét sikerült megtekintenem, azok többségét is a Wesminster negyedben. A túra a Wesminsteri apátsággal kezdődött. Szép.

Az apátság mellett található közvetlenül egy park, ahol számos híresség szobra is megtalálható. Nem tudtam letagadni történelem iránti olthatatlan szenvedélyemet, amikor lefotóztam a két, szerintem valaha élt legnagyszerűbb angol miniszterelnököt, David Lloyd George-ot és Winston Churchillt.

Ezt követte a Big Ben és a parlament. A parlamentnél egy indiai turista csapott le rám, hogy készítsek már róla fotót, miközben a parlament előtt állt. Nagyon nehezen értette meg, hogy a távolság miatt vagy ő látszódik a képen, vagy a legmagasabb torony, a kettő együtt nem megy. Végül azonban ezt a problémát is megoldottnak tekintettem, egy jól sikerült fénykép formájában.

Ezután által meneteltem vala a hídon, hogy megtekintsem a London Eye-t, vagyis ezt a 135 méter magas óriáskereket. Nagyon erősen élt bennem az elhatározás, hogy felülök rá, és a 30 perces menetidő alatt megtekintem Londont madártávlatból, de azt kell mondanom, hogy k.... nagy sor gyülekezett. Beálltam ugyan, de vagy (nem túlzok) 100 ember állt előttem. És mivel a sor 5 percenként haladt vagy 1-2 métert, végül is - bármennyire fájt is - letettem erről a tervről, és inkább kioldalogtam a jegyirodából.

Inkább elindultam a Tower Bridge irányába, de az is iszonyatosan messzinek tűnt, úgyhogy a soron következő hídig, a Jubilee hídig jutottam csak. Ezen utam során felfedeztem néhány igen tehetséges utcazenészt és bűvészt, majd keresztülvágtam a hídon.

Ezt követően meglátogattam a 75-ös körzet c. könyvem egyik szereplőjének, Edward Jenningsnek a lakhelyét, a Northumberland sugárúton. Rájöttem, hogy imádom a Google Maps-et, mivel ennek köszönhetően a könyvben le tudtam írni, hogy Jennings lakhelye mellett található egy Prezzo nevű kávéház. És valóban :)

Jennings lakásától pedig egyenes út vezetett a Trafalgar térig, Nelson admirális szobrával, temérdek sok turistával, éééés... galambok ezreivel. Ott hurukkoltak ezek mindenütt. Az idő rendkívül kellemes volt, ami meglepő dolog Angliában, folyt rólam a víz, így hát leheveredtem egy szökőkút mellé, és csendben nézegettem a jónépeket, amint a kőoroszlánok szájába dugják fejüket-kezüket, a szökőkút vizével hűsítik magukat, vagy éppen leszidják gyermekeiket, hogy "Most kaptál fagyit, majd holnap kapsz megint!".

A Trafalgar tér után lábaim a The Mall nevű utcára vezettek, aminek végén ott magasodott Erzsébet királyné rezidenciája, a Buckingham Palota. Itt a gazdagság és a hedonizmus olyan egyvelegével találkoztam, amivel ritkán eddigi életem során. Itt még a fűszálak is aranyozva voltak (jó persze, ez nem igaz). A palotáig vezető út minden lámpaoszlopán egy korona díszelgett (jelezve a barom turistának, hogy még véletlenül se felejtse el, melyik látványosság felé is tart), a palota melletti St. James's Park bejárati kapuin és a palota előtti kapun is minden csillogott az aranytól, egyszóval a királynő tud élni rendesen. Ráadásul közlekedésügyileg is elég rosszul volt megoldva a dolog, mivel felesleges kilométereket kellett volna róni ahhoz, hogy a főúttól elérjünk a palota bejáratáig, így most először a buta tömeggel haladtam, és átkacsáztunk az autók között. De megérte, mert ezzel nyertem vagy húsz percet.

A palota megtekintését követően utam a St. James’s Parkba vezetett, ahol kicsit le is heveredtem a fűben, hogy kipihenjem az ekkor már kb. 3 órányi időtartamra rúgó városnézés fáradalmait. Ebben a parkban amúgy is mindenki szinte pihent, vagy napozott, vagy szerelmes csókokat váltott egymással. Végül aztán rádöbbentem, hogy valahogy haza is kéne érni, így hát muszáj volt felkelni a földről. Elindultam egy parkbeli ösvényen, ennek során szép természetképeket tudtam készíteni, valamint egy felvételt két idegbeteg gúnárról, akiket eléggé felspanolt egy kis fekete kutya. Fújtak is rendesen, mint a parancsolat.

A parkból kiérve néhány métert követően a Downing Streeten találtam magam, a miniszterelnöki rezidenciát azonban nem tekinthettem meg, mert éppen egy kisebb demonstráló csoport állt előtte, akik szabad Palesztinát, meg ilyesmiket követeltek – de némán, békésen, kulturáltan. Nem úgy, ahogy nálunk. Szóval ennyit a kulturális különbségekről.

Ekkor azonban már nagyon mardosott az éhség, úgyhogy úgy döntöttem, burkolni is kéne valamit, s ezzel együtt más úton-módon eljutni a Victoriához. Elhatároztam hát, hogy kipróbálom a doubledeckert, ezt a piros, emeletes buszt, amelyből minden utcán félpercenként száguldott keresztül egy… de mondjuk a Victoria felé csak 1. Hát mit ne mondjak, kár volt ennyire ráizgulni. Eleve alig fértem el az emeleti részben, ráadásul a legelső helyek foglaltak voltak, pedig úgy lett volna poén ezen utazni. Amúgy pedig busz. Semmi extra. Megy. Gurul. Megáll. És ezért fizettem 1,5 fontnyi kreditet az Oyster kártyámmal. Ez a pénz jó helyre ment… A Victoriánál leszállva aztán kerestem egy gyorséttermet, és vettem egy gyros tálat, amit… ki nem találnátok… megint egy bevándorlótól tudtam megszerezni.

Ezután pedig tényleg nem maradt más hátra, mint hogy hazamenjek, tekintve hogy az elmúlt éjszaka alig 3 órát tudtam aludni csupán. Amikor hazaértem azonban, az élet megint megtréfált, és nem engedte, hogy csak olyan simán mentek a dolgok. Amikor ki akartam kérni a kártyámat (ja igen, nem kulcsot adtak, hanem ilyen chipes kártyát), és mondtam, hogy kérném a 122-es szoba kulcsát, a recepciós megkérdezte, milyen névre. Mondom, Tokár.  Azt mondja, „hát ilyen nincs a rendszerben”. Mondom, az lehetetlen, nincs 5 órája, hogy bejelentkeztem, nézze csak meg még egyszer. „Akkor sincs a rendszerben. T-vel írja?” Mondom, igen. „Hát, nincs benne.” Mondom, az fasza, akkor most erre mi a megoldás? Odaadtam neki a bizonylatot, amin szerepelt a kifizetett összeg és a szobaszám is. Erre azt válaszolta, hogy „igen, látja, de akárki lehetek.” És ekkor leesett, hogy ő csak a szobám biztonságáért ügyel olyan precizitással, hogy az már beteges. Úgyhogy gyorsan felsoroltam neki az összes többi adatomat (keresztnév, születési dátum, személyi szám) és az orra alá is nyomtam a személyimet. Ennek az erőnek pedig már kénytelen volt engedni.

Úgyhogy felmentem hát a szobámba, elvégeztem az esti szeánszot, majd nyugovóra tértem. Hosszú és pihentető alvásnak néztem elébe.

Note to self: Ebben a városban az aljamunkát (jegyeladás, gyorsétterem, doubledecker-sofőr) a bevándorlókkal végeztetik.

Nem én lennék, ha egy egyszerű kiutazás sem alakulna olyan egyszerűen. Az alapszituáció a maga nemében valóban egyszerűnek tűnt: a prágai busz 9 órakor indul a Népligetből, 16:30-ra szépen megérkezik Prágába, majd 17:30-kor továbbindul a londoni járat, amely másnap 11 órára itt is van. Még örültem is, hogy lesz egy szabad órányi várakozás a két busz között... Hát... az élet ismét közbeszólt.

Indult mindez azzal, hogy a 9-kor indulandó busz 9:01-kor be is gördült az állomásra... aztán még bőröndbepakolások tömkelege, kinek van kedvezményre jogosító papirosa, ezek ellenőrzése... szóval már jól indult. Aztán akik két csomagot szándékoztak vitetni, azoknak a második már feláras volt, de az egyik hölgynek csak fontja volt, de azt nem fogadták el, úgyhogy gyorsan elrohant felváltani... 9:30 körül végül el is indultunk. Mondtam magamban, nem baj, fél óra még nem a világ vége.

Aztán jött az újabb rossz hír. A buszon nem működött a vécé. Ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a tervezett 4-5 óránkénti megállások helyett 2-3 óránként meg kellett állni, mert hol Pistikére jött rá a hugyozhatnék, hol Lacikára a cifragörcs. Alapos kalkulálás után rádöbbentem, hogy ha minden jól megy, akkor még éppen fél 6-ra be is tudunk csorogni a prágai állomásra, ahonnan aztán nyílegyenesen rohanhatok tovább a londoni járatra.

És ekkor az élet ismét közbeszólt... Fogalmam sincs, mi ütött a csehekbe, de ezek úgy döntöttek, hogy az egész országot renoválni fogják. Háromszor futottunk bele olyan kígyózó sorokba, amelyeken 30-40 percek alatt tudtunk csak átvergődni. A sofőrünknek még így is hatalmas hála jár, mert amikor a 4. ilyen sorba futottunk volna bele, gyorsan kiszökött egy kijáraton, és valami dimbes-dombos vidéken, általam soha nem hallott falvakon átszáguldva levágta az út jelentős részét. De már így is tudtam, hogy 17:30-ra sehogyan sem érünk be Prágába.

Nos, hát udvarias angolsággal szóltam az utaskísérő hölgynek, hogy lesz szíves telefonálni a kollégájának Prágában, hogy márpedig a busz ottmarad, és egy tapodtat sem mozdul, amíg mi meg nem érkezünk (a társaság egyik mottója ráadásul az, hogy "a buszok megvárják egymást"). Jött is a válasz, 18 óráig várnak, azaz harminc percet. Amikor mi már eleve másfél órás csúszásban voltunk. A hideg víz is kivert, arra gondoltam, hogy kész, oda a londoni utam, a szállásomnak lőttek, amit lefoglaltam, de lemondani nem tudom már (mert csak július 8-ig lehetett volna ingyenesen, és minő szerencse, hogy már 9-ike volt), szóval erősen izzadni kezdtem. Aztán azért csak könyörögtem a hölgynek, aki intézte is a telefonokat fürgén, szorgosan, okosan, majd kaptam is egy sms-t, hogy "60 perccel kitolták az indulást". Na, ez már azért biztatóbb volt, de még így sem nyugodtam meg teljesen.

Hogy lerövidítsem, végül 18:30-kor kellett volna az új menetrend szerint a londoni busznak indulnia, az én prágai buszom pedig 18:30-kor gördült be a kapun. De a lényeg, megvárt engem... sőt, még tovább is várt 15 percet, így hát minden erőmre szükség volt, hogy ne kérdezzem meg, hogy akkor meg mi a ....-nak volt ez az egész ijesztgetés, hogy ott hagynak? Na mindegy.

Elindultunk Londonba. Következett az út hosszabbik része, egy laza 17 órás buszmenet. Eldöntöttem, hogy megpróbálok aludni, de hát ez egy buszon eleve halvaszületett ötlet. Plzen volt a következő állomás, az alig egy óra Prágától, azt még kibírtam. Zenét hallgattam. Aztán viszont következett Németország. Igaz, hogy 4 óránként megálltunk egy negyed órára nyújtózni, meg enni-inni, de ez akkor is borzalmas volt. Viszont a német autópályák előtt le a kalappal. Szép munka, Hitler! Valahol Németország közepén bealudtam, és arra riadtam fel, hogy a szomszédom Luxembourgban leszállt. Ekkor már hajnali 2 körül járt az idő, ismét levegőztünk kicsit, majd tovább Brüsszelbe. Brüsszel után pedig át Észak-Franciaországon egészen a La Manche csatornáig.

Itt megállnék egy pillanatra. Én elhiszem, hogy a franciák és a britek, mint nyugat-európai államok szülöttei, adnak arra, hogy elővigyázatosság, óvatosság, ráadásul mostanság a bevándorlás számukra is egy nagy gond, de ez a túlzott elővigyázatosság borzalmas volt. 20 perces személyenkénti ellenőrzés a francia-brit határon, majd ugyanúgy 20 perc a brit-francia határon. Ráadásul a határellenőr néni azt sem értékelte, hogy "Bonjour"-ral köszöntem neki, és "Merci"-vel távoztam. Ezután következett egy félelmetes út. Valószínűleg én voltam a tájékozatlan, de én abban a hitben éltem, hogy simán csak átbuszozunk a Csatornán. Hát nem. Felpakoltak minket egy valami iszonyatosan magas és böhöm vonatra, és az vitt át minket. Mindenhol fém, döngött és visszhangzott minden, félelmetes volt. No meg a tudat, hogy fölöttünk húzódik a tenger 30 kilométeren keresztül. Íme, néhány pillanatkép:

Ja igen, az útról túl sok kép nem készült, mert hát az esetek 99%-ában fákat és hegyeket láttam, abból meg itthon is van. Amikor valami érdekes lehetett volna, például a festői Luxembourg városa, akkor meg túl fáradt voltam ahhoz, hogy előhalásszam a fényképezőgépemet. Esetleg még azt felvehettem volna, amint két - az út elején egymásnak tök idegen - ember a végén már egymás vállán aludt. Csak hát mindkettő férfi volt. Na mindegy, nyitottak vagyunk!

Mindenesetre, 35 perc vonatozás után máris Angliában voltunk, és ily módon Szlovákia, Csehország, Németország, Luxemburg, Belgium és Franciaország után 7. alkalommal is kaptam egy sms-t a roaming díjakról. Áldott legyen a neved, Vodafone! Azután pedig jöttek a furcsaságok: ugye innentől az autópálya bal oldalán haladtunk, és fura volt látni, hogy ezúttal a leggyorsabb sáv a jobb legszélső sáv volt. Az autópályán hamar végigszáguldottunk, és 60 mérföld után el is érkeztünk Londonba, na de az egy óriási város. Ezt úgy adatokból tudjuk, de átélni más. A város határától még kb. 1 órát buszoztunk, amíg elértünk a centrumig. Eközben felfedeztem azokat a környékeket, amiket soha nem látogatnék meg (pláne egyedül), illetve az imádott emeletes buszaimat, amelyek 2 percenként száguldanak keresztül és kasul a szűk utcákon. Egyszóval itt tényleg minden angol (tudom, mit vártam, de tudjátok, hogy értem). Aztán amikor felvillantak előttem a "Victoria Coach Station" betűi, fellélegeztem. Végre megérkeztem Londonba!

Note to self: legközelebb tényleg repülőgéppel utazom!