Megint eladósodtam egy nappal, így ismét összevonom az elmúlt két nap eseményeit. Ha jól emlékszem, ott fejeztem abba, hogy új előadót kaptunk, Lucy Norris személyében, aki az első nap unalmasra sikeredett órákat állított össze. Később azonban bebizonyította, hogy ő is nagyon jó fej, és nagyon kellemes órákat tud tartani. Így utólag rádöbbentem, hogy míg Graham különféle eszközökkel ismertetett meg bennünket, és megnéztünk vagy száz honlapot, addig Lucy arra koncentrált, hogy ezeket az eszközöket hogyan, miként, milyen konkrét feladatokkal tudnánk becsempészni a tanórákra, és ehhez szükség volt némi elméletre is.

A lényeg, ami lényeg, a csütörtök és a péntek már izgalmasabb volt a szerdai napnál. Tegnap azzal kezdtük, hogy felelevenítettük az elméleti ismereteket, majd megismerkedtünk egy Thinglink nevű applikációval, ami tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy a diákok feltölthetnek egy képet és gyakorlatilag innentől korlátlan lehetőségük van. A képen látható tárgyakat megnevezhetik, videókommentárokat csatolhatnak hozzá, linkeket illeszthetnek be, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag egyetlen jól kiválasztott képpel egy konkrét 45 perces óra abszolválható. Egy kép kiválasztása pedig kb. 1 perc, tehát talán nem kell mondanom, mennyi előkészülést igényel egy ilyen óra. Ezután párokba rendeződtünk, és egy Audioboom nevű alkalmazással instrukciókat adtunk a többieknek, hogy igazodjanak el az épületben. Ezt a telefonunkkal vettük fel, majd a linket QR-kód formájában adtuk oda a többieknek, akiknek ezután végre kellett hajtaniuk a feladatot.

A szünet után elénekeltük a „My Bonnie is over the ocean” c. gyerekdalt, amit azzal nehezített számunkra, hogy két csapatra oszlottunk, az egyikünk ült, a másik állt. A B betűvel kezdődő szavaknál pedig cserélnünk kellett. S mivel a dal tele van B betűs szavakkal, igencsak vicces játék lett belőle. A délutáni foglalkozás fő témája a motiváció volt, vagyis hogyan tudnánk még jobban rávenni a diákokat, hogy részt vegyenek az órában. Ezzel kapcsolatban is kipróbáltunk pár feladatot – mi messzemenően motiváltak voltunk. Ismét előkerült a szófelhő, és újabb funkcióval gazdagítottuk: ha a tanár szófelhőt készít egy formális és egy informális levélből, a diák a felhő alapján képes megállapítani, hogy pusztán a szavak láttán melyik melyik típus lehet, s mindezt a szavakból következteti ki. Ezután pedig számára is egyszerűbb lesz egy ilyen levél megírása.

Az órák után Fatima, Vesma és én elindultunk a Christchurch parkba, mivel csodaszép időnk volt, a park pedig szintén meseszép.

Találkoztunk egy mókussal is…

… de igazából a park szépségét egy kastély adta, valamint egy kacsaúsztató és egy világháborús emlékmű és a park oldalában található templom.

A parkbéli látogatást követően Vesma hazaindult, én viszont Fatimával betértem egy étterembe, és rendeltünk valami helyi süteményt, ami a „Banaffee fluffwich” névre hallgat. Tulajdonképpen ilyen fánkszerű sütemény, ami banánkrémmel van töltve, és eperszósszal tálalják. Isteni finom. Miután megdesszerteztük magunkat, én is hazaindultam. Este leültünk Alexszel tévézni, és ennek során felfedeztem Sarah Millican humoristát, akinek az előadásán sírva röhögtünk mindketten. Ezt követően azonban már 11 körül járt az idő, így aludni tértem.

Másnap reggel ismét egy emeletes busz vitt be az egyetemre, ám ezúttal képeket is készítettem, mivel az emeleti részben csak én voltam, így nem néztek hülyének.

A mai órákon szintén a kreativitásé és a feladatok elpróbálásáé volt a főszerep. A mai alkalmat kifejezetten élveztem. A fő téma az volt, hogy a videót, mint eszközt, hogyan tudjuk minél változatosabban beépíteni az órába, úgy, hogy lehetőleg minden készséget érintsen. A feladatot azzal kezdtük, hogy megkaptuk a videó szövegét, amelyben négyen beszéltek. Először meg kellett állapítanunk, hogy miről is beszélnek. Ezután háttal ültünk a táblának, és csak hallgattuk a videót, és ennek során le kellett írnunk, hogy a) milyen hangokat és zajokat hallunk, b) ez alapján következtetni arra, hogy hol is vannak a szereplők és c) vajon kik beszélnek. Hallottunk tengerzúgást, újságzörgést, valami kattogást, a szereplők pedig arról beszéltek mit szeretnek az óceánban, volt szó a vízszennyezésről stb. Párommal úgy gondoltuk, hogy vagy környezetvédők vagy turisták beszélnek. Ezután megnéztük a videót, és nagy volt a döbbenet, amikor láttuk, hogy a Nick Park által kreált tengeri élőlények beszélnek, és például a kattogás a rák ollója volt. Ez a feladat azt a célt szolgálta, hogy egyrészt nagyon sok szót megtanultunk a hangok kategóriáján belül, másrészt megtanultuk szépen lassan változtatni a kontextust. Mindjárt más jelentése volt a vízszennyezésnek, amikor egy polip panaszkodott, hogy mennyire rossz is az.

Ezután megnéztünk egy O2 reklámot, amelyben egy macska mesélte el, hogy régen mit is csinált, ma viszont úgy viselkedik, mint egy kutya. Lucy adott nekünk jó pár kérdést, amik mind múlt időben voltak, így ez a feladat a múlt idő gyakorlására volt jó, de mindezt úgy, hogy a tanárnak szinte semmit nem kell beszélnie. Ezt követte a kiejtés, és ekkor Lucy meglepett. Kijelentette, hogy második idegen nyelv esetén nagyon nem kell törődnünk a kiejtéssel, és nem kell ragaszkodnunk az anyanyelvi kiejtéshez, mert hát Angliában is annyi akcentus van, és ezek mind anyanyelviek. Tehát mi alapján döntjük el, mi a helyes. Kiemelt néhány szabályt, amire muszáj hangsúlyt fektetnünk (pl. a rövid és hosszú magánhangzók közti különbség fontossága, mert nem mindegy, hogy „shit” vagy „sheet”), de például a „th” hangról azt mondta, nyugodtan ejtsék csak sz-nek. A lényeg a kommunikáció. Ugyanígy, ha beszélnek – és nem írnak –, élőszóban nyugodtan mondhatják azt, hogy „he go”, vagy „it is first time”, vagy „informations”… senkit sem fog zavarni. Szóval eléggé lazán látja a kérdést, és ez nekem tetszik. Merthogy, mint mondta, különbség van a BICS (Basic Interpersonal Communication Skills) – tehát kvázi az életszerű dialógusok gyakorlása – és a CALP (Cognitive and Academic Language Proficiency) között. Ez utóbbi folyamatosan fejlődik, ez a tényleges nyelvtudás.

Ezután a „reakció-videókkal” foglalkoztunk, aminek lényege, hogy egy konkrét videóról készült reakciókból összeállított videót használunk. (Ez most eléggé nagy divat). Erre kellett ötletelnünk, hogy hogyan tudnánk ebből órát kreálni. Meglepő volt, milyen könnyen jöttek az ötletek.

Ezután az „egyszótagos” diákokról esett szó, vagyis azokról, akik minden kérdésre annyit mondanak, hogy „Yes” vagy „No”. Erre tökéletes játék volt, amikor párban álltunk, eldöntendő kérdéseket tettünk fel, de nem szabadott Yes-szel vagy No-val válaszolni. Ha mégis, adnunk kellett 1 pennyt a párunknak. Így a diák megtanulhatja több módon mondani ugyanazt, és mégis választékosabban.

Ezután következett a kedvenc játékom, a Mona Dora nevű játék. Ennek lényege, hogy egymás mellett volt két festmény – a Mona Lisa és Picasso valamilyen Dorája –, és párbeszédet kellett írni a két nőalak között, de úgy, hogy az első megszólaló 6 szóból álló mondatot mondott, a második 5 szóból, utána az első csak 4-ből, és így tovább 1-ig. Ezután fel kellett vennünk a festmény pozícióját (mindenre figyelve, kartartás, fejtartás stb.) és elő kellett adnunk. Íme a mi párbeszédünk:

- How are you feeling today, Mona?
- I did not sleep well.
- Why not, my dear?
- Had a nightmare.
- About what?
- You!

Mivel mi hamar kész voltunk, ugyanezt meg kellett csinálnunk, de növekvő szószámmal. Íme:

- Hello!
- Hi, dear!
- What is up?
- My right leg hurts.
- Why does you leg hurt?
- I was run over by you!

Kreatív, isn’t it?

Végül következett az utolsó játék, a Videoke. Ezt maga Lucy találta ki a karaoke mintájára. Ez is szépen lassan épült fel. Először is kiválasztott egy filmbeli jelenetet, és a csapatból egyikünknek háttal kellett állnia a szereplőnek. A többiek nézhették a videót, ami le volt némítva. Közvetíteniük kellett, hogy a szereplő éppen mit csinál, amit a háttal állónak – aki én voltam – el kellett játszania. Ezután megállította a videót, és ötletelnünk kellett, hogy vajon mi történhetett.

A videóban ezután a szereplő befeküdt a felesége mellé, és beszélgettek – némán. Ezúttal azt kellett kitalálnunk, hogy miről szólhat a beszélgetés. Miután ezzel megvoltunk, Lucy rakott rá feliratot, és láthattuk, mennyire messze is voltunk a valóságtól. Végül meghallgattuk zenével és hanggal egyaránt, és így megint más értelmet kapott a film. S hogy miért Videoke? Mert miután megnéztük a rendes filmet, és ha lett volna rá idő, az lett volna a feladat, hogy a felirat segítségével pontosan akkor és úgy mondjuk a szöveget, ahogy a szereplő, kvázi „rámondtuk” volna. Ez pedig szintén fejleszti a nyelvi készséget.

Ezzel a feladattal viszont véget ért a kurzus. Nagyon szomorú lettem, mert az igazat megvallva nagyon élveztem mind Graham, mind Lucy óráit, és rengeteg mindent tanultam. Rengeteg új ötletet kaptam, és ezek többségét használni is fogom az osztályaimmal. Nagyon remek ötleteket kaptam arra, hogyan és miként is lehetne hasznosan felhasználni a technológiát a tanórákon. Alig várom a diákok visszajelzéseit.

Miután hazaértem, Alexszel ismét tévézni kezdtünk, ennek során felfedeztem a Lip Sync Battle nevű programot, amelyben hírességek playbackeltek ismert számokra… hát… agysejtleépítő program volt. Most pedig itt ülök a szobámban, és ezt gépelem. Holnap megyünk a többiekkel Norwichba, kíváncsi vagyok, az hogyan sikerül. Szerintem a holnapi lesz az utolsó beszámolóm, mert aztán vasárnap 6-kor már indulok is vissza Budapestre.

Note to self: A dolgok legtöbbször nem olyanok, amilyennek első látásra tűnnek (ld. Lucy).