Miután a buszunk megérkezett a Victoria állomásra, gyorsan kipakoltunk, majd elbúcsúztam mindenkitől, és elindultam a jegyirodába, hogy vásároljak magamnak egy Oyster kártyát. Az Oyster kártya egy zseniális találmány a tömegközlekedésben: Te döntöd el, mennyi pénzt töltesz fel rá, buszokon és villamosokon gyakorlatilag korlátlan távolságban használható, a metrók esetében pedig figyelembe veszi a zónákat. Minden belépésnél egy kártyaolvasó elé kell tenni, majd amikor kilépsz, ismét az olvasó elé, így a rendszer kikalkulálja, hogy mennyit is utaztál és a megfelelő összeget vonja le a kártyáról. Ráadásul minden zónában előre meg van határozva egy maximális összeg, amit egy nap le lehet vonni. Ez az én esetemben 6-7 font között van (elfelejtettem a pontos összeget), vagyis ha elérem ezt a limitet, onnantól gyakorlatilag ingyen használom a tömegközlekedést.

Amikor beléptem a jegyirodába, akkor jött az első felismerés: itt iszonyat sok bevándorló dolgozik. 6 ablak volt nyitva, ebből 5 mögött csakis afroamerikaiak ültek. Én is az egyikhez kerültem, és bár az akcentusát nehéz volt megérteni, végül gazdagabb lettem egy ilyen kártyával. :)

 
Azután jött az újabb sokk: a metró. Nem akarok általánosítani, biztos, hogy más vonalakon más a helyzet, de az első benyomásom a híres "Tube"-ról, hogy: koszos, zsúfolt, ronda. A kisebb megállóknál nem ennyire kaotikus a helyzet, de ott, ahol több típusú jármű indul (például a Victoria egyszerre metrómegálló, távolsági busz- és vonatállomás), ott 10 percnél hamarabb biztos nem találod meg a megfelelő metrót. Én először átverekedtem magam a központi terminálon (nagy tömeg), utána beléptem a metróba (nagy tömeg), ott kettévált a tömeg, mert 3 vonal is megáll itt. Nekem a District vonal kellett, de az sem olyan egyszerű, ugyanis az Earl's Court nevű megálló után ez a metró is 3-felé megy tovább. Úgyhogy megtanultam, hogy egy érkező járműnél azt kell néznem, mi a végállomása, nem elég csak a neve. Miután ily módon kiokosodtam, a megfelelő vágányra kerültem, ahol szintén a tömeg fogadott.

Ennek ellenére csak elértem a megfelelő metrót, és el is indultam a West Brompton megálló felé, ugyanis itt volt a szállásom, amit még korábban foglaltam. A neve Hotel Lily. Kiszálltam, zseniális ügyességgel kezeltettem az Oyster kártyámat (imádom ezt a rendszert, nincs szükség ellenőrökre, ha nem csipogtatod be, a kapu nem nyílik ki, ennyire egyszerű), majd meg is érkeztem a szállodába. Hát igen... a szálloda. Az első aki fogadott, egy újabb bevándorló volt: kínai, vagy vietnami, ezt nem tudtam eldönteni. Már egy órája voltam Londonban, de még egyetlen London-belivel sem tudtam beszélni! A hölgy tört angolságával elmagyarázta nekem, hogy a foglalásom rendben van, töltsem ki a regisztrációs lapot, majd pedig fizessem ki az Ł53.30-at, de lehetőleg pontosan, mert aprót nem tud visszaadni. Mivel nálam sem volt még apró, azt mondta, van a közelben egy éjjel-nappali, váltsam fel ott. A szálloda rögtön jó ponttal kezdett nálam... de mivel amúgy is akartam venni üdítőt, elmentem, vettem 1 font 85 pennyért egy 1,75 literes ice teát (összehasonlításképpen ez kb. 700 forint), majd visszamentem, és így már ki tudtam fizetni a szállásomat. Mission accomplished!

A szoba rendkívül kellemes látványt okozott számomra. Tiszta volt, rendesen felszerelt (volt TV, amit ugyan nem használtam, de legalább volt), elegáns fürdőszoba, és az egyik fiókban vízforralóval, mellé tea és kávé, szabad felhasználásra (na, ehhez mondjuk nem nyúltam... nem mertem).

Miután vagy már 30 órája nem fürödtem, ideje volt pótolni, majd ennek befejezését követően kezdetét vette a tényleges túra, a városnézés. Minden olyan épületet meg akartam nézni, ami megnézésre érdemes, de rá kellett döbbennem, hogy a térképen a távolságon kicsinek tűnnek, de valójában hatalmasok. Így hát a tervezett 31 látványosság mindössze töredékét sikerült megtekintenem, azok többségét is a Wesminster negyedben. A túra a Wesminsteri apátsággal kezdődött. Szép.

Az apátság mellett található közvetlenül egy park, ahol számos híresség szobra is megtalálható. Nem tudtam letagadni történelem iránti olthatatlan szenvedélyemet, amikor lefotóztam a két, szerintem valaha élt legnagyszerűbb angol miniszterelnököt, David Lloyd George-ot és Winston Churchillt.

Ezt követte a Big Ben és a parlament. A parlamentnél egy indiai turista csapott le rám, hogy készítsek már róla fotót, miközben a parlament előtt állt. Nagyon nehezen értette meg, hogy a távolság miatt vagy ő látszódik a képen, vagy a legmagasabb torony, a kettő együtt nem megy. Végül azonban ezt a problémát is megoldottnak tekintettem, egy jól sikerült fénykép formájában.

Ezután által meneteltem vala a hídon, hogy megtekintsem a London Eye-t, vagyis ezt a 135 méter magas óriáskereket. Nagyon erősen élt bennem az elhatározás, hogy felülök rá, és a 30 perces menetidő alatt megtekintem Londont madártávlatból, de azt kell mondanom, hogy k.... nagy sor gyülekezett. Beálltam ugyan, de vagy (nem túlzok) 100 ember állt előttem. És mivel a sor 5 percenként haladt vagy 1-2 métert, végül is - bármennyire fájt is - letettem erről a tervről, és inkább kioldalogtam a jegyirodából.

Inkább elindultam a Tower Bridge irányába, de az is iszonyatosan messzinek tűnt, úgyhogy a soron következő hídig, a Jubilee hídig jutottam csak. Ezen utam során felfedeztem néhány igen tehetséges utcazenészt és bűvészt, majd keresztülvágtam a hídon.

Ezt követően meglátogattam a 75-ös körzet c. könyvem egyik szereplőjének, Edward Jenningsnek a lakhelyét, a Northumberland sugárúton. Rájöttem, hogy imádom a Google Maps-et, mivel ennek köszönhetően a könyvben le tudtam írni, hogy Jennings lakhelye mellett található egy Prezzo nevű kávéház. És valóban :)

Jennings lakásától pedig egyenes út vezetett a Trafalgar térig, Nelson admirális szobrával, temérdek sok turistával, éééés... galambok ezreivel. Ott hurukkoltak ezek mindenütt. Az idő rendkívül kellemes volt, ami meglepő dolog Angliában, folyt rólam a víz, így hát leheveredtem egy szökőkút mellé, és csendben nézegettem a jónépeket, amint a kőoroszlánok szájába dugják fejüket-kezüket, a szökőkút vizével hűsítik magukat, vagy éppen leszidják gyermekeiket, hogy "Most kaptál fagyit, majd holnap kapsz megint!".

A Trafalgar tér után lábaim a The Mall nevű utcára vezettek, aminek végén ott magasodott Erzsébet királyné rezidenciája, a Buckingham Palota. Itt a gazdagság és a hedonizmus olyan egyvelegével találkoztam, amivel ritkán eddigi életem során. Itt még a fűszálak is aranyozva voltak (jó persze, ez nem igaz). A palotáig vezető út minden lámpaoszlopán egy korona díszelgett (jelezve a barom turistának, hogy még véletlenül se felejtse el, melyik látványosság felé is tart), a palota melletti St. James's Park bejárati kapuin és a palota előtti kapun is minden csillogott az aranytól, egyszóval a királynő tud élni rendesen. Ráadásul közlekedésügyileg is elég rosszul volt megoldva a dolog, mivel felesleges kilométereket kellett volna róni ahhoz, hogy a főúttól elérjünk a palota bejáratáig, így most először a buta tömeggel haladtam, és átkacsáztunk az autók között. De megérte, mert ezzel nyertem vagy húsz percet.

A palota megtekintését követően utam a St. James’s Parkba vezetett, ahol kicsit le is heveredtem a fűben, hogy kipihenjem az ekkor már kb. 3 órányi időtartamra rúgó városnézés fáradalmait. Ebben a parkban amúgy is mindenki szinte pihent, vagy napozott, vagy szerelmes csókokat váltott egymással. Végül aztán rádöbbentem, hogy valahogy haza is kéne érni, így hát muszáj volt felkelni a földről. Elindultam egy parkbeli ösvényen, ennek során szép természetképeket tudtam készíteni, valamint egy felvételt két idegbeteg gúnárról, akiket eléggé felspanolt egy kis fekete kutya. Fújtak is rendesen, mint a parancsolat.

A parkból kiérve néhány métert követően a Downing Streeten találtam magam, a miniszterelnöki rezidenciát azonban nem tekinthettem meg, mert éppen egy kisebb demonstráló csoport állt előtte, akik szabad Palesztinát, meg ilyesmiket követeltek – de némán, békésen, kulturáltan. Nem úgy, ahogy nálunk. Szóval ennyit a kulturális különbségekről.

Ekkor azonban már nagyon mardosott az éhség, úgyhogy úgy döntöttem, burkolni is kéne valamit, s ezzel együtt más úton-módon eljutni a Victoriához. Elhatároztam hát, hogy kipróbálom a doubledeckert, ezt a piros, emeletes buszt, amelyből minden utcán félpercenként száguldott keresztül egy… de mondjuk a Victoria felé csak 1. Hát mit ne mondjak, kár volt ennyire ráizgulni. Eleve alig fértem el az emeleti részben, ráadásul a legelső helyek foglaltak voltak, pedig úgy lett volna poén ezen utazni. Amúgy pedig busz. Semmi extra. Megy. Gurul. Megáll. És ezért fizettem 1,5 fontnyi kreditet az Oyster kártyámmal. Ez a pénz jó helyre ment… A Victoriánál leszállva aztán kerestem egy gyorséttermet, és vettem egy gyros tálat, amit… ki nem találnátok… megint egy bevándorlótól tudtam megszerezni.

Ezután pedig tényleg nem maradt más hátra, mint hogy hazamenjek, tekintve hogy az elmúlt éjszaka alig 3 órát tudtam aludni csupán. Amikor hazaértem azonban, az élet megint megtréfált, és nem engedte, hogy csak olyan simán mentek a dolgok. Amikor ki akartam kérni a kártyámat (ja igen, nem kulcsot adtak, hanem ilyen chipes kártyát), és mondtam, hogy kérném a 122-es szoba kulcsát, a recepciós megkérdezte, milyen névre. Mondom, Tokár.  Azt mondja, „hát ilyen nincs a rendszerben”. Mondom, az lehetetlen, nincs 5 órája, hogy bejelentkeztem, nézze csak meg még egyszer. „Akkor sincs a rendszerben. T-vel írja?” Mondom, igen. „Hát, nincs benne.” Mondom, az fasza, akkor most erre mi a megoldás? Odaadtam neki a bizonylatot, amin szerepelt a kifizetett összeg és a szobaszám is. Erre azt válaszolta, hogy „igen, látja, de akárki lehetek.” És ekkor leesett, hogy ő csak a szobám biztonságáért ügyel olyan precizitással, hogy az már beteges. Úgyhogy gyorsan felsoroltam neki az összes többi adatomat (keresztnév, születési dátum, személyi szám) és az orra alá is nyomtam a személyimet. Ennek az erőnek pedig már kénytelen volt engedni.

Úgyhogy felmentem hát a szobámba, elvégeztem az esti szeánszot, majd nyugovóra tértem. Hosszú és pihentető alvásnak néztem elébe.

Note to self: Ebben a városban az aljamunkát (jegyeladás, gyorsétterem, doubledecker-sofőr) a bevándorlókkal végeztetik.